III. Oldtimer Show, 2009.10.23-25.
1/10 oldal
Ha tudom, hogy írnom kell ilyet, akkor jegyzetelek...
Eredetileg úgy volt, hogy kiugrunk péntek reggel nyitásra, mert akkor jobb fotózni, nincsenek annyian. Megnézzük az autót, körbejárjuk a kiállítást, és megyünk. Vagy legalábbis én így tudtam. Ehhez képest egyszer csak azt vettem észre, hogy már délután van, és folyamatosan fogadjuk a látogatókat, a fiúk pedig már a holnapi napot beszélik, hogy is legyen. Nem vittünk ki szórólapot a klubról, ami komoly hibának bizonyult, valamint teljesen civilben voltam, nem néztem ki épp hostessnek a vastag pulóveremben.
De kezdjük az elejétől: megérkeztünk a Syma csarnok elé, beparkolunk két oldtimer közé. Innen azért már lehetett sejteni, hogy jó helyen járunk. Bementünk, első dolgunk az volt, hogy felszereltük a rendszámtáblát egy kölcsönkért csavarhúzóval – ettől egyből úgy éreztem, mi is hozzátettünk a kiállításhoz valamit. Elvégre mindenki azt viszi, amije van.
Majd elindultunk körülnézni. Sétáltunk egyet, csináltunk egy pár képet, és mire visszaértünk, bizony elég sokan voltak a stand körül. Bementünk beszélgetni, de elég hamar kiderült, hogy ez nem az a kiállítás, mint a többi standnál. Megcsodálhatod a kiállított autókat, mély sóhaj, (hogy ilyen nincs otthon) és lehet hazamenni. Nálunk mindenki be akart jönni, közelről meg akarta nézni, sőt, bele akart ülni. Volt egy egészen kis szakasz a szomszéd standdal közös oldalon, ahol hiányzott a kordon. Na, ezt a kb. fél méteres, két bőrfotel között megbújó részt mindenki kifigyelte, és megrohantak minket. Sehol máshol nem lehetett bemenni, de ez láthatóan senkit sem zavart. Így aztán bizony terelgetni kellett a látogatókat. Ez sem ment persze mindig simán, mert mikor ráront az autóra két óvódás korú gyerek, beleugranak, és már bontják is, anyuka pedig megkérdezi, ugye beleülhetnek a gyerekek? Erre mit mondjak? Hogy már úgyis benne vannak, meg a többi kocsiba próbálja már beleültetni őket… Aztán sikerült kipótolnunk a kordon hiányzó darabját, de így is elég sokszor a szomszédból érkező, lopakodó látogatók miatt kellett lesben állnunk.Két típusú embert engedtünk be az autóhoz. Az egyik, aki nagy, komoly fényképezőgéppel jött, (különösen az első napon) hátha újságíró és viszontláthatjuk magunkat valamelyik újságban. Elvégre a reklám mindig jól jön. Így kerültünk bele a szombaton megjelent Bors nevű újságba. A másik, aki meglátta az autót, és a legfurcsább tüneteket produkálta: volt, aki úgy bámulta, hogy nem is pislogott, volt, aki kiabált, volt, akiről csak szimplán azt hittük, hogy ott menten agyvérzést kap az izgalomtól. Mindezek a tünetek csak fokozódtak, mikor behívtuk őket, mondván, nézzék meg közelebbről. Volt, aki sokáig ücsörgött az autóban, megszűnt körülötte a tér és az idő egyaránt. Volt, aki miután elment, visszajött, bekéredzkedett, és csak állt, néha körbejárta, és nézte, nézte…
Délutánig álltuk a rohamot, majd hazamentünk szórólapot gyártani. Másnap reggel már úgy mentünk vissza, hogy tudtuk, maradunk egész nap. Bekészültünk szendviccsel (amit nem ettünk meg), klubos pólóban. Lélekben felkészülve jobban bírtam a látogatók rohamát. Számomra az volt furcsa, hogy míg én alig mertem közel menni a több tízmilliós autókhoz, addig az érdeklődök gyakran csak annyira vigyáztak rá, mint a kiló krumplira a piacról hazafelé.
