2/10 oldal
A szülők rendszeresen megsértődtek mikor szóvá tettem, hogy nem jó ötlet, ha a kordont ráborítja gyermekük mondjuk az 1958-as Mercedesre, vagy a Delorean-re. Takarítottuk is az autót sűrűn, hiszen mindenki összetapogatta. Később már mindenkinek elmondtuk akit beengedtünk, hogy bejöhet, de nem nyúlhat hozzá. Ez bevált. Egyrészt kevesebbet kellett takarítani, másrészt így mindenki nagyobb megtiszteltetésnek érezte ha közelről is láthatta az autót. Bár ami a takarítást illeti, van egy igen komoly feelingje annak egy ilyen kiállításon, ha a standon belül takarítasz egy ilyet. Különösen, mikor az illető teljes átéléssel az arcán megkérdezi: Tiéd az autó? Erre mit mondjak? Tulajdonjogilag vagy érzelmileg?
Vasárnap már KinderDMC is velünk volt. Minden segítségre szükségünk volt, mert a látogatók bizony folyamatosan özönlöttek. Mikor volt egy kis szünet, jókat beszélgettünk. Tudom, hogy ment a vonata, de jó lett volna, ha marad még.
A leglátványosabban örülő látogató nem a Delorean láttán esett kétségbe, hanem az 1968-as Autstin Healey tűzpiros kabrió előtt borult le. A lány ugrált és kiabált, majd mikor Zsiga kiment hozzá, hogy beengedje ha már ennyire lelkes, akkor hirtelen elszaladt. Csak néztünk egymásra, hogy ilyenkor most mi van. Még visszakiabált valamit, amit annak véltünk érteni, hogy a fényképezőgépet – és vele a családot keresi. Pár perc múlva elő is került, és igazán aranyosan zavarba esett, mikor beszállhatott az autóba. Aztán hosszú ideig lelkesen pózolt a kocsiban, simogatta a kormányt, az ajtót, majd amikor megkapta az autó slusszkulcsát is, hogy azzal fotózkódjon, teljesen elolvadt.
Mindenképpen meg kell említeni a kiállítás záró mozzanatát, amit a látogatók már nem láthattak. Amint az utolsó néző is elmegy, elkezdődik a bontás. Mikor már a kordonokat, vörös szőnyeget és egyéb dekorációt eltávolították, akkor jön az igazán látványos része: az autókat haza kell vinni. Nagy része üzemképes, még ha trélerrel közlekedik is. Mert amíg ott állnak, addig számomra csak egy halom alkatrész. Szépek, gyönyörűek, de csak egy rakás vas. De mikor ezek a nagyon régi és nagyon gyönyörű autók felkapcsolják a világításukat, felbőgnek a motorok, és mindenki egyenként elindul kifelé…az valami fantasztikus élmény. Életre kelt a kiállítás! Ezen autók jó része rendszámmal ellátott, így a saját lábán ment haza. Később hazafelé mikor álltunk a pirosnál, a mi 15 éves autónk még kölyöknek számított a körülöttünk állókhoz képest. Biztos sokan felkapták a fejüket, a környéken akkor elég nagy volt az egy km²-re jutó oldtimerek száma. És hogy az a kis Austin hogy tud menni…
És végezetül csak annyit, hogy mikor pénteken odamentem, jóformán annyit tudtam az autóról, hogy szépen csillog. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy elég tanulékony vagyok, mert pár óra múlva már, akár műszaki kérdésekben is értelmes beszélgetőpartner voltam.
A lelkes rajongók és a zárónapi levonulás teljes mértékben feledtette a sok-sok küszködést, és remélem, akik megígérték, hogy felregisztrálnak, azok azért tényleg jönnek majd…
Judit
